3. fejezet - átírva

A következő napok borzalmasak voltak. A legtöbb ember jobbulást kívánt, vagy csak biccentettek. De a testem nem volt ott velük, hogy megköszönjem. A fejemben egészen máshol jártam, és próbáltam blokkolni a világot.
A rémálmaim sem sokat segítettek. Legtöbbször Raurol teste jelent meg előttem, ahogyan véresen, szaggatott ruhában ordítja a képembe, hogy megöltem. Persze tudom, hogy nem én voltam, de csak nem ment ki a fejemből, hogy amikor megpillantottam a testét a folyosón, egy pillanatra talán még élveztem is, hogy milyen brutálisan lett meggyilkolva.
Így karikás szemekkel ébredtem Szeptember 28. - án is, ami köztudottam a 18. - ik szülinapom volt. Az emberek már így is mindig bulit csaptak a tiszteletemre, a 18. - ik szülinapom pedig az embereknél a felnőtté válás kora volt. Habár, tudom, hogy a 19. - ik szülinapomon lesz igazán a felhajtás. A farkasok felnőtté válása.
Gyorsan felkaptam magamra a szokásos fekete hosszúujjú pólómat a fekete farmeremmel, majd a fekete sportcipőt is magamra húztam. A fekete, kicsit hullámos hajamat felfogtam, és kihúztam a sötétszürke szememet. A sarokban heverő sporttáskámat a vállamra kaptam, majd kiléptem a szobaajtómon.
- Meglepetés! - kiáltotta mindenki. Megtorpantam, és reflexből előhúztam a tőrömet. Ám amint megláttam, hogy csak az osztálytársaim azok, lufikkal a kezükben, akaratlanul is elmosolyodtam, és lejjebb engedtem a karom.
- Igazán nem kellett volna - motyogtam, ahogy mindenki rámmosolygott, és elém tartottak egy tortát. Gyorsan elfújtam rajta a gyertyákat.
- Megérdemled - vigyorgott rám Angie. Biccentettem. Csak nem akart kijönni a számon a "köszönöm" szó. Mindig is az volt az érzésem, hogy ezzel egy igéretet pecsételek meg, hogy később nekem is tennem kell valamit a másikért.
Végignéztem a csapaton, és most, jobban látva, észrevettem, hogy meggyötörtek. A gyilkosság mindannyiunkat megviselt, hiszen még nem tudják ki a gyilkos, és hiába volt Raurol egy felszínes csaj, ő is ide tartozott. És be kellett vallanom, hiányoztak a csípős kommentjei.
Mindenki a kezembe nyomta az ajándékát, amit egy mosollyal, és egy kellemetlen köszönömmel fogadtam. Mikor végre mindenki elment, és csak Leon maradt, leolvadt a számról a mosoly, és fáradtan bámultam rá.
- Minden rendben lesz - mondta Leon halkan. Bólintottam, de Leon nem fejezte be. - Nem kell mindig a vezetőt játszanod. Sokmindenki felnéz rád, de azt is látni akarják, hogy olyan vagy, mint ők. Egy részben még mindig ember. Tudom, hogy soha nem adod fel, de néha kell egy kis pihenő, rendben? - mosolyodott el keserűen. Sóhajtottam.
- De nem most, Leon. Egy gyilkos van a suliban, vagy volt a suliban, az emberek rettegnek, és Delion sem tud sok mindent tenni. Gőzerővel próbáljuk kinyomozni, hogyan halt meg Raurol, de a testét még nem tudjuk átvizsgálni. Csak... Csak nem szabad most feladnom, hogy mindenki számít rám.
Leon közelebb lépett, és megölelt. És bár jól esett, nem éreztem azt a különös érzést, mint Joshnál. Nem kezdtek el pillangók repdesni a gyomromban, mint a másik fiúnál. Mégis, nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene, vagy bosszankodnom. Most semmiképpen nincs kedvem a romantikához!
Visszaöleltem, majd elindultunk egymás mellett az ebédlőbe.

- Hogy tetszettek az ajándékok? - vágta le magát mellém Angie, a kezében egy szelet vanilliás tortával. Mosolyogva falni kezdte.
- Jók voltak - motyogtam szűkszavúan. Angietől egy tőrt kaptam, aminek a nyelébe farkasok voltak faragva. Szinte rögtön beraktam a sporttáskámba, és megígértem a lánynak, hogy használni fogom.
- Az enyém volt a legjobb, igaz? - kacsintott. - És, mit kaptál még?
- Sokmindent - mondtam most már halványan mosolyogva. - Bár a többségének nem tudtam sok hasznát venni - forgattam meg a szemem. A legjobb barátnőm felhorkantott.
Cinty, és a barátnői egy teljes sminkkészletet ajéndékoztak nekem, és hiába vizsgáltam meg őket alaposan, nem találtam rejtett tüskét a rúzsban, vagy mérgező porokat. Azok nélkül pedig nem sok hasznát veszem. Natasha valami romantikus könyvet adott, amit nem hiszem, hogy elolvasok, mivel mindig is idegessé váltam, ha valaki tini problémákról nyavalygott. Egyszerűen nem tudtam elviselni.
Elisa egy mp3 lejátszót adott, aminek örültem, de a rajta lévő daloknak már nem annyira... Nyálasak, és fülbemászóak voltak. Lecseréltem őket My Chemical Romancera, Green dayre, és Sleeping with Sirensre.
John egy szivecskés nyakláncot ajándékozott, amit valószínüleg az egyik magazin ajándékrészéből halászott ki - természetesen a kukában landolt. 
Leon ajándékát imádtam. Egy sötétzöld karóra volt, amit, hogyha megtekersz, összekötteti Leon telefonjával. Azt mondta, hogyha bármi vész van, ezen hívjam.
Viszont Josh ajándéka nagyon a szívemhez nőtt. Emlékszem, mennyire zavartan kívánt boldog szülinapot, majd a kezembe nyomta a dobozt, és elsietett. Imádtam, hogy mennyire szégyenlős volt... És megint, utáltam azt, hogy ilyeneket gondolok.
A doboz egy gyűrűt tartalmazott. Rubinból volt, és egy farkast ábrázolt. Gyönyörűen nézett ki, és hogyha háromszor eltekerted, kiállt belőle egy hegyes, mérgezett tüske. Imádtam.
Persze mindezt nem mondtam el Angienek. Nem szerettem beszélni.
Miután elköszöntem a lánytól, kisétáltam a folyosóra. A legutóbbi eset után nem szerettem egyedül mászkálni, de most kellett egy kis szünet.
- Hé, Joy! - szólt valaki. A következő pillanatban észrevettem Deliont, aki éppen Mr Reollal sétált. A férfi volt az egyetlen ember ezen a helyen, akinek nem volt Farkas kórja. Még is, a legtöbb ember imádta őt, még akkor is, ha néha fura volt.
- Boldog Szülinapot - értek oda hozzám, és egyszerre köszöntöttek fel. Biccentettem.
- Vár téged egy telefon a dolgozószobában - intett Delion a közelebbi ajtó felé. Bizonytalanul összeráncoltam a szemöldököm. Ki hívna engem? Senkim sincs a külvilágban, akit érdekelnék.
- A szüleid azok - tette hozzá Mr Reol gondterhelten.
Hihetetlen, hogy annyi idő alatt mennyire könnyen le tudtam sápadni. Döbbenten álltam előtte.
- Elnézést kérek, de... mi van? - nyögtem ki halkan. Mr Reol bocsánatkérően elmosolyodott, és maga után intett.
Szó nélkül követtem.
Mr Reol bevezetett a dolgozó szobába, és beütötte a telefonba a számot. Összeszorított szájjal várakoztam, amíg a telefon kicsörgött. Mikor végre valaki felvette, Mr Reol beleszólt, majd átadta nekem.
- Halló? - szóltam bele, amíg néztem, ahogyan Mr Reol kisétál.
- Szia kicsim, te vagy az? - szólt bele valaki a vonal másik végén.
- Még a hangomat sem ismered meg? - gúnyolódtam.
- Drágám, mivel ez a 18. - ik szülinapod, valami fontosat kell közölnünk veled - apa figyelmen kívül hagyta a megjegyzésem. Semmi "amúgy boldog tudom hogy leszartuk a fejed az elmúlt kilenc évben szülinapot", vagy ilyesmi.
- Mit? Hogy esetleg a saját utamra engedtek? Köszi, magamtól is rájöttem - sziszegtem. Hallottam, hogy anya sóhajtott egyet.
- Joy, erre nincs időnk, a telefon drága, és van még más dolgunk is - mondta apa unottan. Elkerekedett a szemem, és egy könnycsepp lefolyt az arcomon.
- Akkor mondd, mi olyan fontos, hogy rám pazarolod a pénzed - suttogtam szarkasztikusan, megpróbálva elrejteni a fájdalmat a hangomban.
- Joy... - anya megint sóhajtott, mire idegesen beleszóltam.
- Nyögd már ki!
- Nem mi vagyunk az igazi szüleid.

2. fejezet - átírva

Amint mindenki belépett a terembe, a táblához léptem, és felkaptam a krétát. Szinte az összes ember a pad tetején ült, vagy a lábát rakta fel rá. Már megszokták, hogy engem nem érdekel mit csinálnak, amíg megértik, amit mondok.
- Ma a vámpírok gyengeségeit nézzük. A lehető legkönnyebb út a megöléséhez. Félelmeik, előnyeik. Minden.
Felfirkantottam a táblára egy farkasfejet, és egy vámpír fejet, majd megfordultam, és elmosolyodtam. - Szóval, mik a vámpírok jellemzői?
- Denevérré tudnak változni - nyögte be valaki. Az osztályban kitört a röhögés, és én sem bírtam visszafolytani egy vigyort.
- Ez köztudottan nem igaz. Az emberek a vérszívás miatt vitték bele a legendákba, de Drakula féltékenysége is segített a dologban. Úgy látszik, a vámpírok úgyanúgy alakot akarnak váltani, mint mi - kacsintottam. - Következő?
- Elégnek a napon - mondta valaki. Az osztályban megint kuncogás tört ki.
- A vámpírok nem égnek el a napon, habár a sápadt bőrük elég érzékeny.
- A vámpírok emberi vért isznak.
- A legtöbb igen. De a száműzöttek rátértek az állati vérre - hadartam.
- Azt hallottam, szövetséget akarunk kötni velük - kiabálta be John undorodva. - Ugye ez nem igaz? Ők az ősellenségeink! Semmiképp nem...
- Azok csak pletykák, John - forgattam meg a szemem. - Bár lehet, hogy valóra válnak.
Az osztály hirtelen elnémult. Mindenki elkerekedett szemekkel bámult rám. Sóhajtottam. - A száműzöttek áttértek a normál életmódra. Nem ölnek embert, és mindenképpen a régi csapatuk ellen fordulnának.
- Nem hiszek nekik - jelentette ki John. Az osztály nagyrésze úgy tűnt, egyetértett vele, mire csak legyintettem.
- Következő tény! - kiáltottam.
- A vámpíroknak sokkal jobb a látásuk, mint nekünk.
- Korrekt!
- De mi sokkal jobban hallunk.
- Korrekt!
- És mindannyiunknak ötször olyan jó a szaglása, mint a normál embereknek!
- Hatszor, de korrekt!
- A vámpírok akkor a legerősebbek, mikor újraélednek - mondta Elisa, majd gondolkodva hozzátette. - Miért?
- A vámpíroknak fel kell tölteni a testüket vérrel, amikor újraélednek. A testükben lévő vér már nem jó nekik, így miután rákapnak az emberi vérre, megszabadulnak a régitől - magyaráztam, sebesen írva a táblára. - Így rájönnek, hogy a vér erőt ad nekik, ráadásul finomnak is találják. Általában két három hétig maradnak halottak, mielőtt átváltoznak, így amúgy is éhesek. Képzeld el ezt úgy, mintha két hétig nem kaptál volna húst, sőt semmilyen ételt. Csak egy ember torkán keresztül érezheted meg azt a gyönyört, amikor végre újra ehetsz.
Mindenki csöndben hallgatta a magyarázásom. Elgondolkodva meredtek a táblára, majd Natasha, az egyik lány félénken feltette a kezét.
- Elmondod mégegyszer, miért állunk hadban a Vámpírokkal? - kérdezte halkan. A többiek észbekaptak a transzból, és szinte azonnal kérlelni kezdtek.
- Mondd el kérlek, Josh még nem hallotta!
- Olyan régen hallottam!
- Légyszíííííí!
- Rendben, rendben - emeltem fel a kezem hirtelen. A fejem megfájdult a sok zajtól, ami sokkal hangosabbnak tűnt, mint kellene. A fejem lüktetni kezdett, és egy pillanatra meginogtam,, de mielőtt bárki észrevette volna, leültem a padomra. - Elmondom, csak fogjátok be.
Mindenki elhalkult, és izgatottan bámult rám. Még Josh is, aki leginkább mosolygott az osztálytársaim reakcióján.
- Szóval. Hol is kezdjem. Rendben. Régen, a farkasok és a vámpírok nem igazán voltak barátok, de ellenségek sem. Soha semelyikőtük nem avatkozott be a másik dolgába. Minket Populus protegenseknek, vagyis embervédőknek hívtak, míg a vámpírokat egyszerűen Morsnak, azaz halálnak nevezték. Volt egy törvényünk - nem gyilkolunk embereket. A vámpírok csakis akkor vettek el életet, ha az ember halálos beteg volt, vagy eljött értük a halál. Ezért is voltak ők a halálhozók.
Már akkor is volt ellenségeskedés, mivel a farkasok meg akarták védeni az embereket, még a haláltól is, egyszóval a vámpíroktól is. De valahogyan mindig elsimítottuk az ügyet.
Egészen addig, amíg el nem kezdtek hullákat találni. Az emberek félni kezdtek, hiszen mindenhol halottakat láttak. És elég egyértelmű, hogy a Vámpírok voltak az okai. Kettő lyuk a nyakon. Tipikus fajtája annak, hogyan ölik meg a vámpírok az áldozataikat.
Az emberek rettegtek tőlünk is, és a vámpíroktól is. Így kezdődött el a boszorkányüldözés. Azt gondolták, boszorkányok és varázslók vagyunk, és elárulva érezték magukat.
- És? - kérdezte Natasha izgatottan, jelezve, hogy folytassam. Sóhajtottam.
- De azt beszélik, hogy egy nap fel fog tűnni a Rubin farkas. Békét hoz, feltárja az igazságot a felnőtté válásakor. Vámpír az apja, farkas az anyja, és a lány maga  hibrid. Megváltoztatja a múltat, a jelent, és a jövőt - mondtam halkan. - Csupa hülyeség és kitalált duma - tettem hozzá, mire az osztálytársaimnak az arcairól leolvadt a mosoly. Megráztam a fejem.
- Hol van Raurol? - kérdeztem hirtelen. Mindenki körbefordult, de még másodszorra sem láttuk meg.
- Biztos megint lóg - vonta meg a vállát John. Bólintottam, és kiosztottam a karókat.
- Mindenki, a bábukhoz. Egy, kettő! Ti négyen pedig a kötelekhez, hiszen lefoglaltátok - adtam ki az utasításokat. Lassan mindenki a helyére ment, én pedig odaléptem Joshhoz.
- Nem kell átöltöznünk, vagy valami ilyesmi? - kérdezte kíváncsian.
- Amikor összefutsz egy vérszívóval, nem a tesicuccodban leszel. Meg kell tanulnunk normál ruhában is harcolni - mondtam tényszerűen. Felédobtam a karót, majd az egyik bábuhoz vezettem. Megmagyaráztam neki az alap mozdulatokat, amiket úgy látszott már használt, így áttértünk a kombinált döfésekre, és az elterelésre. Mikor úgy éreztem, menni fog neki egyedül, elléptem tőle, és mutattam a többieknek is pár mozdulatot.
Igazából csak akkor vettem észre, hogy vérzik az orrom, amikor a kezemre csöppent a vérvörös folyadék. Összehúzott szemmel érintettem meg az orrom, majd egy zsebkendőért nyúltam, amikor éles fájdalom nyilalt a fejembe. Hirtelen mindent sokkal élesebben láttam, és mintha minden egy kicsit halkabb lett volna. Egy picit hátrébb léptem, hogy megtartsam az egyensúlyom, ezzel majdnem nekimenve Joshnak, aki keményen gyakorolt. Mikor észrevett, szinte azonnal eldobta a karóját.
- Jól vagy, Joy? - kérdezte aggódva. Kedvem lett volna visszaszólni valami csípőset, de inkább elharaptam a nyelvem, és megráztam a fejem. Iszonyúan nagy vágyat éreztem arra, hogy kijussak a teremből, így elrohantam mellőle, egyenesen az ajtó felé.
Mikor végre kijutottam, vettem egy mély levegőt, ami úgy tűnik, csak rosszabbá tette a helyzetet. Valami különleges szag terjengett a levegőben - és azon vettem észre magam, hogy meg akarom találni azt a valamit, aminek a szaga ez a furcsa... incsiklandó szag.
Aztán hirtelen megtorpantam. A szemem elkerekedett, és elborzadtam bámultam magam elé.
Egy hulla.
Raurol hullája.
Amilyen gyorsan csak tudtam, visszarohantam a teremhez. Igaz, útközben majdnem elestem párszor, és egyre jobban szédültem, de nem érdekelt.
- Leon!- robbantam be a terembe. Mindenki abba hagyta, amit csinált, és a sápadt arcomra pillantott. - Leon... - suttogtam, a szememmel a fiút keresve.
- Joy? Joy, mi a baj? - kérdezte a fiú felém futva.
- Egy... - nyeltem egyet. - Egy hulla van a folyosón.
Mindenki megfagyott.
- Mi? - kérdezte a fiú összeráncolt szemöldökkel.
- Raurol. Halott. Kint van a teste a folyosón - nyögtem ki. Leon szeme elkerekedett, és kirontott az ajtón. A hirtelen lendülettől megszédültem, és Josh szinte azonnal felém lépett, hogy elkapjon. Minden összefolyt, és az orromból mostmár ömlött a vér. Éppen csak azelőtt csukódott le a szemem, hogy Leon visszatért falfehér arccal.
- Igaz.

- Stabil az állapota, csak sok vért vesztett - mondta valaki. A hangja távol volt, mintha egy lehalkított tévén át hallgatnám. A következő pillanatban valamit belém szúrtak. - Vércserére van szüksége.
Csendben tűrtem a procedúrát, nem mutatva, hogy ébren vagyok. Mikor az ember végre kiment, azonnal felültem. Kinyitottam a szemem. Hirtelen nehéz volt mindent befogadni. Láttam a porszemeket a szemben lévő polcon, a könyv lapjait a hely másik oldalán. Megragadtam a fejem.
Valószínüleg a gyengélkedőben vagyok. Az arcomat a kezembe temettem, és behunytam a szemem. Megpróbáltam lenyugtatni magam, de nem sikerült. Mi történik velem? Miért érzem úgy, hogy az otthonom nem biztonságos? A szemem akaratlanul is a legközelebbi kijáratot és a búvóhelyeket kereste.
- Joy? - valaki belépett a szobába. Szinte azonnal felismertem Joshot, aki fáradtnak tűnt. - Joy, minden rendben?
- Jól vagyok - szűrtem ki az összeszorított fogaim között.
- Biztos? Joy, majdnem meghaltál! - mondta halkan. Hallottam az aggodalmat a hangja mögött, de ezzel felhúzott.
- Ez van, a farkaskór ezzel jár! Bármikor, bárki meghalhat. Még a legjobbak is! Még a legerősebbek is! Ez nem egy normális élet, itt küzdenünk kell azért, hogy túléljük! Nem szabad gyengének lennünk! Nem szabad gyengének lennem, oké? Nem szabad annak lennem, én vagyok a Béta! És egy Béta soha nem gyenge! - kiabáltam. Josh hátrébb lépett az indulatomtól, és felrakta a kezét. Zihálva vettem a levegőt, és próbáltam lenyugtatni magam.
Hirtelen két kezet éreztem magam körül. Megfagytam az érintésre, de végül feladtam, és összébb húztam magam. Úgy éreztem, most nagyobb biztonságban vagyok. Feladtam.
- Senki sem mondta, hogy gyenge vagy - suttogta Josh a fülembe. Halványan bólintottam, de nem tudtam kiverni a fejemből azt, hogy valami baj van velem.
Hogy esetleg megőrültem.

1. fejezet - átírt

- Na, ki a legjobb? - vigyorgott a képembe Leon. Bosszúsan bámultam az arcába, és próbáltam kiszabadulni a szorítása közül. A földön feküdtünk, és Leon mindenképpen be akarta bizonyítani, hogy jobban harcol, mint én - és biztos vilt benne, hogy nyerésre állt.
Elvigyorodtam. Leon zavarodottan pislantott egyet az arckifejezésemet látva. Megragadtam az egyik ujját, majd csavarni kezdtem - Leon összeszorított szájjal fordult le rólam, ugyanis az ujjával fordult a teste is. Amint lekerült rólan, kigasználtam a gyorsaságomat, és azonnal ráugrottam. A combjaimmal leszorítottam a kezeit, és az ujjaimat a nyaka köré raktam.
- Én - lihegtem mosolyogva. Kacsintottam egyet, és behúztam neki.
- Ezt mist miért kaptam?! - kiáltott fel Leon felháborodva.
- Tudod te, mennyire nehéz vagy?! Majd összenyomtad a tüdőmet!
A pár ember, aki velünk volt egy teremben, felnevetett. Delion, az Alfa csak szórakozottan megrázta a fejét, és nekifőlt az ajtófélfának.
- És a győztes Joy! Megint... - kiáltotta. Az emberek még mindig kuncogva tapsolni kezdtek, én pedig felpattantam, majd felhúztam magammal Leont is. A fiú már épp mondani akart volna valamit, amikor hirtelen mindenki elhallgatott, és az ajtó felé fordult. Értetlenül néztem én is oda.
Egy velem egyidős fiú lépett be a terembe. Szinte hallottam a lányok sóhajait, amikor meglátták - a fiú halványan elmosolyodott, mikor egy pár lányos kuncogást hallott.
- Josh, ugye? - Delion leengedte a karját, és felé fordult. Összehúzta a szemét.
- Igen - mondta a fiú. Beletúrt a világosszőke hajába, majd végignézett a társaságon - a csokoládébarna szeme pedig egyenesen rajtam állt meg. Összefontam a karom, és végigmértem. Egy hosszúujjú pólót viselt egy fekete csőnadrággal és egy barna conversevel. A vállán egy sima táska lógott, amiből szinte kilógtak a füzetek és a papírok.
- Gyere beljebb - szólalt meg Delion. Kedvesen. Delion, kedvesen. Ez a kettő szó pedig nem illik össze.
- Delion, minden rendben?! - kiáltott fel Leon mellettem. Mindenki nevetésben tört ki, én pedig vigyorogva a karjába bokszoltam.
- Túl kedves vagy, Delion. Nem a te stílusod - mosolyogtam. A csoporton egy újabb nevetéshullám söpört végig. Egy pillanatra még az új fiú - Josh szája is felkunkorodott.
- Fogd be a pofád, kölyök - meredt rám, mire Leon boldogan a levegőbe öklözött.
- Mr Idegesítő tanár visszatért!
- Mutatkozz be - mondta Delion, miután egy szúros pillantást küldött felénk. Josh arcáról leolvadt a mosoly, és idegesen megvakarta a tarkóját.
- Most komolyan? Oké, Josh Leishin vagyok - mondta kelletenül.
A teremben megállt az élet. Mindenki lefagyott, és meredten bámulta a fiút, aki zavartan bámulta a földet. Megértettük, miért volt Delion ilyen kedves. Mindenkinek egy dolog járt az eszében.
Leishin?
Mindenki tudta, hogy a Leishin család az egyetlen olyan család, ahol a farkaskór öröklődik, még akkor is, ha a gyereket nem harapják meg. Egy páran azt pletykálják, hogy régebben megharapták a saját gyereküket, ami tilos volt. Sőt, az egyik legnagyobb bűn. Így aztán a kór beleivódott a génjükbe, és a gyerekek örökölni kezdték a farkaskórt. Itt mindenki farkasnak született, a megharapottak általában egy másik suliba kerülnek, és őket általában a Fertőzötteknek csúfolják.
Igazából úgy pár hete kezdett el mindenki arról beszélni, hogy a családot kiirtották. Egy vámpírcsorda támadta meg őket. Nem mintha olyan nehéz lenne legyőzni egy vámpírt, de ha csapatostul támadnak, akkor nincs esélyed. Így történt ez a Leishin családjával is. Állítólag csak a két testvérpár élte túl, és az egyik el is tűnt. Úgy látszik, itt van a másik.
- Annyira sajnálom, Joshie! - sikított fel először az egyik lány, Raurol. Halkan felkuncogtam a felszínességén. Raurol felém fordult. - Valami baj van, Seol?
- Ne aggódj értem ennyire, semmi bajom - vigyorogtam. A lány bosszúsan kifújta a levegőt.
- Attól még, hogy magasabb rendűnek gondolod magad, nem jelenti azt, hogy az is vagy - mondta kényesen. Elvigyorodtam, és megvillantottam a világoskék, szinte már fehér szemét. Raurolnak akaratlanul is megvillant a szeme, ami sokkal sötétebb színben pompázott, ezzel megmutatva, hogy én állok a magasabb rangon.
- Én vagyok a béta, Raurol - mondtam komolyan. A lány hátrébb lépett, és lehajtotta a fejét, de nem volt nehéz észrevenni, hogy a kezei remegtek a gyűlölettől. - Akármennyire is szeretnéd, hogy Omega legyek, nem fog sikerülni engem kirúgni a falkából - fintorodtam el.
A teremben feszült csend állt be. Josh láthatólag nem tudta, mit csináljon magával, hiszen nem volt hozzászokva az ilyen helyzetekhez, a többiek pedig némán bámultak engem, vagy Raurolt. Végül azonban Delion szólalt meg.
- Joy a Béta. Nem érdemes nagyon feldühíteni, mivel magasabb rangban van. Azonban mivel te még nem vagy a falka tagja, ezért semelyikőtünk nincsen semmilyen hatással rád. A falka tagjává csak két hónap után válhatsz, miután bebizonyítottad a hűséged - mondta Joshnak. A fiú bólintott. - Ti meg, kifelé a teremből! Nem, Frank, te szépen feltakarítod a kajád maradékát!

- Hé, Joy! - szólt valaki. Az ebédlőben ültem Angievel, aki mint mindig, most is egy férfiarcot akart rajzolni, mondván, megalkotja a tökéletes pasit. Sosem említettem neki, de a fiú vonásai leginkább Leonra emlékeztettek.
- Igen? - fordultam meg kérdőn. Josh próbált meg átfurakodni a tömegen, ami nagyjából lányokból állt. Az összes rátapadt a fiúra, aki kétségbeesetten próbálkozott hozzám jutni. Mikor végre megállt az asztalunk előtt, fáradtan beletúrt a hajába.
- Igazából csak téged ismerlek meg az egész Akadémiáról - vallotta be. Magamra erőltettem egy mosolyt. - Csak azt akartam tudni, hogy mi lesz a következő óránk?
- Vámpírölás - vágta rá Angie. Mint mindig, amikor valaki tetszett neki, a füle mögé tűrte a haját, és a ceruzáját doboltatta az asztalon.
Josh alig láthatóan lesápadt, de Angie tulságosan buzgón rajzolgatott tovább, minthogy észrevegye. A fejemmel odaintettem az egyik székre.
- Ülj le - mondtam. Josh kihúzta a széket, majd leült rá, kissé mereven. Összekulcsolta a kezét, és rám pillantott. - Nem tudom, ti hogyan éltetek a családoddal, de itt mi egészen komolyan vesszük a vámpírölést. Itt ezüstöt adunk a kezedbe, ami ugyanannyira veszélyes a farkasokra is. Bármilyen bántalmazás ezüsttel súlyos büntetéssel jár, úgyhogy elvárom, hogy komolyan vedd - hadartam el. - És mellesleg én tartom.
Mielőtt Josh bármit is mondhatott volna, valaki a hátamra csapott. Megfeszültem az érintése alatt, és szinte azonnal megragadtam a karokat, és lerántottam őket magamról.
- Még hányszor mondjam, hogy ne érints meg, John? - sóhajtottam. A fiú egy pillanatra bocsánatkérően felemelte a kezét, majd összeröhögött a haverjaival. Nem voltunk rosszban - a fiú néha még vicces is tudott lenni ha akart, de az egyetlen probléma vele az volt, hogy soha nem vette komolyan a vámpírokat.
- Lesznek ma vámpírbabák, Joy? - kacsintott. Gúnyosan elmosolyodtam.
- Kérdezd ezt, ha egy igazi előtt állsz, John - forgattam meg a szemem. Felálltam, és a vállamra kaptam a sporttáskám.
- Én ugyan nem félek tőlük - fintorgott. - Gyengék! Semmire sem képesek! - köpte a szavakat undorodva.
- Nem hiszem, hogy ezzel a dumával meg tudod majd védeni magad tőlük. Sőt, szinte biztos vagyok benne. Szóval ha csak nem hallhatatlan vagy, akkor örülnék, ha esetleg meg is próbálnál ölni egy vámpírt, mert amíg ezt meg nem tetted, semmi értelme a szövegednek.
Megragadtam Angie karját, és elhúztam őt a fiúktól. Elindultunk a gyakorló terem felé, de egy pillanatra még visszafordultam. - Viszlát pancserek! - , és vigyorogva bemutattam.

Prológus - átírt

Soha nem tudtam elképzelni, hogy milyen egy normális élet. Amikor a lehető legapróbb dolgokon veszel össze a legjobb barátoddal, és a legnagyobb gondod az az, hogy észrevesz-e a kiszemeld pasid.
Amikor boldogan leülsz a családi asztalhoz, és morogva próbálsz kitérni a szüleid idegesítő kérdései elől, hogy aztán szobafogságot kapj az életed végéig, vagy együtt elmenni a családoddal kirándulni.
Nekem a családom a falka volt, az otthonom pedig az Akadémia, nem az a hiperszuper ház az ország másik oldalán. Az Akadémia tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak, köszönöm szépen. Bár eléggé poros volt, és még kilenc év után is simán el lehet tévedni a folyosók között, a társaság otthonossá tette az egész helyet.
Itt mindenki összetartott. Mindenkiben volt egy közös dolog - a farkasösztön. A legtöbbünket kidobták a szülei az utcára, vagy beadta őket egy nevelőintézetbe, ahonnan aztán ide kerültek. De vannak, akik árvaházból jöttek, vagy eleve ide akartak kerülni, hátrahagyva a régi életüket. Mindenesetre semelyikünknek sem vidám az életsztorija.
Ott van például Angie, az egyik legjobb barátom. A szülei meghaltak autóbalesetben, így a lány árvaházba került tíz évesen. Öt évig ott élt, majd Delion, az Alfa hozta ki onnan. Bekerült a falkába, beleolvadt a tömegbe, amíg meg nem találtam. Onnantól kezdve szinte mindent megosztottunk egymásnak, és szép lassan legjobb barátnőkké váltunk.
Leon egy teljesen másik eset. Ő tizenegy évesen került az Akadémiára, három évvel utánam. A mostohaanyja kidobta otthonról, miután démoni teremtménynek hívta a fiút, majd nevelőintézetbe került. Az akkori béta, Hercule szabadította ki, és azt mondta, hogy együtt kell lógnunk, mert mi vagyunk a legfiatalabbak. Addig mindig egyedül voltam, és bár a "nagyok" kófejek voltak, azért még is más volt egy velem egyidős falkatárssal lenni.
Persze nem ment minden ilyen könnyen. Leon és én az első pár napban szinte figyelmen kívül hagytuk egymást, aztán pedig folyamatosan veszekedtünk. Nem tudom, pontosan mikor tört meg a jég, de hirtelen együtt vicceltünk meg mindenkit aki kinevetett minket.
Eljött a tinikor, és volt, amikor Leonnak tettem szívességet, és leráztam a lányokat róla, és volt, amikor Angie nyáladzását hallgattam a fiúkról. Leginkább Leonról. Hogy milyen gyönyörű tengerkék szemei vannak, vagy hogy hogyan csillan meg a napfény a sötétszőke haján... És hogy Angienek semmi esélye sincs nála a vörös hajával és a hülye szemüvegével. Legtöbbször csak egy szemforgatással válaszolok.
Mindenesetre a Farkas Akadémia mindenkinek az otthona, akármilyen kicsi us a falka. Úgy ötvenen vagyunk, tizenhárom éves kortól a huszonötig. A "nagyok" már eltűntek, meghaltak, vagy új falkát kerestek, esetleg omegaként élnek a normál világban.
És minden normális volt.
Viszonylag.
Egészen mostanáig.