3. fejezet - átírva

A következő napok borzalmasak voltak. A legtöbb ember jobbulást kívánt, vagy csak biccentettek. De a testem nem volt ott velük, hogy megköszönjem. A fejemben egészen máshol jártam, és próbáltam blokkolni a világot.
A rémálmaim sem sokat segítettek. Legtöbbször Raurol teste jelent meg előttem, ahogyan véresen, szaggatott ruhában ordítja a képembe, hogy megöltem. Persze tudom, hogy nem én voltam, de csak nem ment ki a fejemből, hogy amikor megpillantottam a testét a folyosón, egy pillanatra talán még élveztem is, hogy milyen brutálisan lett meggyilkolva.
Így karikás szemekkel ébredtem Szeptember 28. - án is, ami köztudottam a 18. - ik szülinapom volt. Az emberek már így is mindig bulit csaptak a tiszteletemre, a 18. - ik szülinapom pedig az embereknél a felnőtté válás kora volt. Habár, tudom, hogy a 19. - ik szülinapomon lesz igazán a felhajtás. A farkasok felnőtté válása.
Gyorsan felkaptam magamra a szokásos fekete hosszúujjú pólómat a fekete farmeremmel, majd a fekete sportcipőt is magamra húztam. A fekete, kicsit hullámos hajamat felfogtam, és kihúztam a sötétszürke szememet. A sarokban heverő sporttáskámat a vállamra kaptam, majd kiléptem a szobaajtómon.
- Meglepetés! - kiáltotta mindenki. Megtorpantam, és reflexből előhúztam a tőrömet. Ám amint megláttam, hogy csak az osztálytársaim azok, lufikkal a kezükben, akaratlanul is elmosolyodtam, és lejjebb engedtem a karom.
- Igazán nem kellett volna - motyogtam, ahogy mindenki rámmosolygott, és elém tartottak egy tortát. Gyorsan elfújtam rajta a gyertyákat.
- Megérdemled - vigyorgott rám Angie. Biccentettem. Csak nem akart kijönni a számon a "köszönöm" szó. Mindig is az volt az érzésem, hogy ezzel egy igéretet pecsételek meg, hogy később nekem is tennem kell valamit a másikért.
Végignéztem a csapaton, és most, jobban látva, észrevettem, hogy meggyötörtek. A gyilkosság mindannyiunkat megviselt, hiszen még nem tudják ki a gyilkos, és hiába volt Raurol egy felszínes csaj, ő is ide tartozott. És be kellett vallanom, hiányoztak a csípős kommentjei.
Mindenki a kezembe nyomta az ajándékát, amit egy mosollyal, és egy kellemetlen köszönömmel fogadtam. Mikor végre mindenki elment, és csak Leon maradt, leolvadt a számról a mosoly, és fáradtan bámultam rá.
- Minden rendben lesz - mondta Leon halkan. Bólintottam, de Leon nem fejezte be. - Nem kell mindig a vezetőt játszanod. Sokmindenki felnéz rád, de azt is látni akarják, hogy olyan vagy, mint ők. Egy részben még mindig ember. Tudom, hogy soha nem adod fel, de néha kell egy kis pihenő, rendben? - mosolyodott el keserűen. Sóhajtottam.
- De nem most, Leon. Egy gyilkos van a suliban, vagy volt a suliban, az emberek rettegnek, és Delion sem tud sok mindent tenni. Gőzerővel próbáljuk kinyomozni, hogyan halt meg Raurol, de a testét még nem tudjuk átvizsgálni. Csak... Csak nem szabad most feladnom, hogy mindenki számít rám.
Leon közelebb lépett, és megölelt. És bár jól esett, nem éreztem azt a különös érzést, mint Joshnál. Nem kezdtek el pillangók repdesni a gyomromban, mint a másik fiúnál. Mégis, nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene, vagy bosszankodnom. Most semmiképpen nincs kedvem a romantikához!
Visszaöleltem, majd elindultunk egymás mellett az ebédlőbe.

- Hogy tetszettek az ajándékok? - vágta le magát mellém Angie, a kezében egy szelet vanilliás tortával. Mosolyogva falni kezdte.
- Jók voltak - motyogtam szűkszavúan. Angietől egy tőrt kaptam, aminek a nyelébe farkasok voltak faragva. Szinte rögtön beraktam a sporttáskámba, és megígértem a lánynak, hogy használni fogom.
- Az enyém volt a legjobb, igaz? - kacsintott. - És, mit kaptál még?
- Sokmindent - mondtam most már halványan mosolyogva. - Bár a többségének nem tudtam sok hasznát venni - forgattam meg a szemem. A legjobb barátnőm felhorkantott.
Cinty, és a barátnői egy teljes sminkkészletet ajéndékoztak nekem, és hiába vizsgáltam meg őket alaposan, nem találtam rejtett tüskét a rúzsban, vagy mérgező porokat. Azok nélkül pedig nem sok hasznát veszem. Natasha valami romantikus könyvet adott, amit nem hiszem, hogy elolvasok, mivel mindig is idegessé váltam, ha valaki tini problémákról nyavalygott. Egyszerűen nem tudtam elviselni.
Elisa egy mp3 lejátszót adott, aminek örültem, de a rajta lévő daloknak már nem annyira... Nyálasak, és fülbemászóak voltak. Lecseréltem őket My Chemical Romancera, Green dayre, és Sleeping with Sirensre.
John egy szivecskés nyakláncot ajándékozott, amit valószínüleg az egyik magazin ajándékrészéből halászott ki - természetesen a kukában landolt. 
Leon ajándékát imádtam. Egy sötétzöld karóra volt, amit, hogyha megtekersz, összekötteti Leon telefonjával. Azt mondta, hogyha bármi vész van, ezen hívjam.
Viszont Josh ajándéka nagyon a szívemhez nőtt. Emlékszem, mennyire zavartan kívánt boldog szülinapot, majd a kezembe nyomta a dobozt, és elsietett. Imádtam, hogy mennyire szégyenlős volt... És megint, utáltam azt, hogy ilyeneket gondolok.
A doboz egy gyűrűt tartalmazott. Rubinból volt, és egy farkast ábrázolt. Gyönyörűen nézett ki, és hogyha háromszor eltekerted, kiállt belőle egy hegyes, mérgezett tüske. Imádtam.
Persze mindezt nem mondtam el Angienek. Nem szerettem beszélni.
Miután elköszöntem a lánytól, kisétáltam a folyosóra. A legutóbbi eset után nem szerettem egyedül mászkálni, de most kellett egy kis szünet.
- Hé, Joy! - szólt valaki. A következő pillanatban észrevettem Deliont, aki éppen Mr Reollal sétált. A férfi volt az egyetlen ember ezen a helyen, akinek nem volt Farkas kórja. Még is, a legtöbb ember imádta őt, még akkor is, ha néha fura volt.
- Boldog Szülinapot - értek oda hozzám, és egyszerre köszöntöttek fel. Biccentettem.
- Vár téged egy telefon a dolgozószobában - intett Delion a közelebbi ajtó felé. Bizonytalanul összeráncoltam a szemöldököm. Ki hívna engem? Senkim sincs a külvilágban, akit érdekelnék.
- A szüleid azok - tette hozzá Mr Reol gondterhelten.
Hihetetlen, hogy annyi idő alatt mennyire könnyen le tudtam sápadni. Döbbenten álltam előtte.
- Elnézést kérek, de... mi van? - nyögtem ki halkan. Mr Reol bocsánatkérően elmosolyodott, és maga után intett.
Szó nélkül követtem.
Mr Reol bevezetett a dolgozó szobába, és beütötte a telefonba a számot. Összeszorított szájjal várakoztam, amíg a telefon kicsörgött. Mikor végre valaki felvette, Mr Reol beleszólt, majd átadta nekem.
- Halló? - szóltam bele, amíg néztem, ahogyan Mr Reol kisétál.
- Szia kicsim, te vagy az? - szólt bele valaki a vonal másik végén.
- Még a hangomat sem ismered meg? - gúnyolódtam.
- Drágám, mivel ez a 18. - ik szülinapod, valami fontosat kell közölnünk veled - apa figyelmen kívül hagyta a megjegyzésem. Semmi "amúgy boldog tudom hogy leszartuk a fejed az elmúlt kilenc évben szülinapot", vagy ilyesmi.
- Mit? Hogy esetleg a saját utamra engedtek? Köszi, magamtól is rájöttem - sziszegtem. Hallottam, hogy anya sóhajtott egyet.
- Joy, erre nincs időnk, a telefon drága, és van még más dolgunk is - mondta apa unottan. Elkerekedett a szemem, és egy könnycsepp lefolyt az arcomon.
- Akkor mondd, mi olyan fontos, hogy rám pazarolod a pénzed - suttogtam szarkasztikusan, megpróbálva elrejteni a fájdalmat a hangomban.
- Joy... - anya megint sóhajtott, mire idegesen beleszóltam.
- Nyögd már ki!
- Nem mi vagyunk az igazi szüleid.